A tél foga

Rövid bejegyzés következik a tél örömeiről.

Hófehér bőr, szőke haj, kék szemek - ez lennék én. Az őseim, valaha régen, biztosan északi vidékekről jöhettek. De a kinézet ellenére a hideg szeretetét biztosan nem örököltem tőlük. (Bár ki tudja, lehet ők sem rajongtak érte)

Egyszer hallottam egy mondást, miszerint a télben az a legjobb, ha az ember Jamaicából nézheti. Annak ellenére, hogy még sosem jártam ott, teljesen egyetértek. De mivel én máshova születtem, és olyan szerencsés sem vagyok, hogy egész évszakokat ott tölthessek, marad a panaszkodás öröme. Vagyis ez nem teljesen igaz, a telet szeretem, ennek az évszaknak is megvan a maga szépsége (amibe a hóesés is beletartozik), de a hideg az más tészta.

Őszintén, mi más jó -10°C-ban, mint hogy elmeséld mindenkinek (aki szintén átéli), hogy milyen hideg van? Esetleg még az, hogy elmondhatod, túlélted. De ennyiben kimerültek a hideg és a jó halmaz közös elemei. Lefagy az arcod, orrod, kezed, minden légvételre mintha jéggé fagyna a tüdőd, és ha szemüveges vagy, mint én, bármilyen helyiségbe lépve vakon tapogatózol. Nem jó.

És Magyarország még csak közel sem a leghidegebb (emberlakta) zuga a világunknak. Mély tisztelet jár azoknak, akik akár -50°C-ban is élik az életüket, és még mosolyognak is hozzá. 

Csodálatos egy teremtmény az ember...