Április és lakás-korszerűsítés

A tavalyi (és azelőtti) forró nyárnak köszönhetően Anya elhatározta, hogy elég, többet nem akar esténként a földszinten vagy a teraszon aludni azért, mert a tetőtér túlmelegedett, idén veszünk légkondit.

Meg is vettük, szerdán jöttek beszerelni.

A történet másik szála, hogy az áprilisi időjárás nagyon is eleget tesz a hírnevének, mondhatjuk, hogy változatos. Például az említett szerdán helyenként hó esett, míg máshol 20°C is volt. Megjegyzem, egyik sem nálunk. A lényeg, hogy bár nehezen kiszámítható, azért az elmúlt héten nem volt olyan vészes az időjárás. Szerdáig. 

Akkor ugyanis jött az eső. Nem kevés. Voltak percek, amikor elállt, de azokat leszámítva, zuhogott. 

Szerintem az egész év legjobb napját találtuk meg légkondi szerelésre. (Leszámítva valamelyik hétvégét, amikor Apa kajakversenyen volt, akkor ugyan nem esett, helyette tornádó erejű szél fújt...).

Ennek eredményeképp, mire hazaértem az iskolából délben, a ház romokban hevert. A teraszunkból mocsár lett. Bent mindenhol vagy sártenger vagy por, felfordulás, a falakon akkora lyukak, hogy a szél befújt, ahol a fúrás közben kiesett/szétporlott a tégla, Apa pedig a szobában ücsörgött, láthatóan feladva, hogy valaha ebből rend lesz...

De azért egy pár órányi kemény munkával sikerült újra lakhatóvá varázsolnunk a házat. És most már légkondink is van.

(Pinterest)

Rizs

Szombat délben táncolni voltunk Anyával, hazafelé indulva felhívtuk Apát, hogy ha hazaért már a kajakozásból, rakjon fel egy adag rizst főni, hogy annál hamarabb legyen ebéd. Mint kiderült, Apa még nem volt otthon, úgyhogy megegyeztünk, aki hamarabb hazaér, az foglalkozik a rizzsel.

Már csak 10 percre voltunk otthonról, amikor Apa hívott, hogy hazaért, mégis mennyi rizset főzzön meg. Mondtuk neki, másfél bögrével. Jó, de milyen bögrével? Bármilyennel, de például van egy mérőedényünk is. De az nincs meg. Akkor bármilyen bögrével. Jó, és mennyi víz kell hozzá? Háromszor annyi, de rakja már fel, mert mindjárt otthon vagyunk. (Mindeközben megjegyzem, hogy ugyan nálam volt a telefon, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy egymással beszélgessenek, anélkül, hogy hallanák, mit is mondott pontosan a másik...)

Két perc múlva újabb telefon. Milyen rizs legyen, jázmin vagy sima? Mindegy, mondjuk jázmin, de amelyik van otthon, de rakja már fel!

Már majdnem az utcánk sarkán jártunk, amikor ismét csörög a telefon. Milyen lábosban rakja fel? Én ezt már képtelen voltam tolmácsolni, a nevetéstől alig kaptam levegőt, úgy próbáltam kipréselni, hogy komolyan kérdi-e. Igen, komolyan. Közben Anya mellettem türelmetlenkedik, hogy mi van már megint. Apa még hozzáteszi, hogy és egyébként az lesz-e az ebédünk, amit a macska épp eszik a pulton? Ez egy jó kérdés, de már most állunk meg a ház előtt. Jól van, akkor legalább úgy főzünk rizst, ahogy akarunk.

Mire beértünk, persze már rég főtt a rizs, Apa csak szórakozott.

De a macska tényleg az ebédből lopott el egy darabot...

De komolyan?!

Éjféli cirkusz

Tanulok, zajt hallok az ajtóm előttről, biztosan valamelyik macska lesz a háromból. Nem foglalkozom vele, de újra hallom, most hangosabban. Ez így nem mehet tovább, mert mindenkit fel fog ébreszteni. 

Kinyitom az ajtóm, mire nagyon megörülve nekem, hangosan nyávogva beszalad a fehér cica, Garfield. Eszembe jut, hogy ő még nem kapott vacsorát, mert nem volt itthon, úgyhogy lemegyek vele, megetetem, Vackor árgusan figyelő tekintete előtt. 

Közben Nokedli leül az ajtóba, szeretne kimenni, engedem.

Garfield végre befejezi a vacsorát, most már szeretne kimenni, Nokedli meg visszajönne. Az állatcsere közben beszalad a vörös macska, Zagorka is. 

Ő már evett este, őt fölkapom, hogy felvigyem a szobájába (ugyanis ha szabadon marad, hajnalban addig rendetlenkedik, amíg valaki fel nem kel, de ha a helyén van, reggelig alszik). Lerakom, néhány lépést tesz is az ágya felé, de aztán meggondolja magát, kislisszol a lábam mellett és lerohan a lépcsőn, az ajtóig meg sem áll. Sóhajtok, leballagok utána, hogy kiengedjem, ahogy nyitom az ajtót, Zagorka ki, Tigris, a harmadik macska, a cirmos be.

Itt megunom az esti műsort, ráfordítom a kulcsot, aki ahol van, ott marad reggelig.

Frakk, a macskák réme

Bizalom

Már írtam a főzőtudományomról, illetve annak hiányáról, de a kudarcok persze nem jelentik azt, hogy ne próbálkoznék. A minap is sikerült egy olyan tökéletesen ízetlen ebédet varázsolnom, hogy szerintem ha direkt szeretnék olyat csinálni, esélytelen lenne. De a kedv továbbra sem veszett el.

Ma egyedül vagyok itthon délelőtt, úgyhogy amikor Anya tegnap azon gondolkodott, hogy hogyan is oldja meg az ebédkészítést, én lelkesen jelentkeztem, hogy rám bízhatja. Anya nyugodtan rám nézett, majd közölte, hogy nem, inkább nem bízná rám. 

Hát így hogy tanuljak meg kotyvasztani? Mármint, akarom mondani, főzni?

(Pinterest)

Fény az éjszakában

Kinek mi jut eszébe a kínai lampionokról?

Nekem misztikus, ősi, sejtelmesen derengő gyönyörűségek... Valami ilyesmi:

Pinterest

Ezért amikor megláttam a plakátot, hogy az Állatkertben "Sárkányok Éjszakái" néven lampionkiállítás lesz, egyből felcsillant a szemem.

Először is, túl korán mentünk, még világosban értünk oda, de ezt a problémát orvosoltuk azzal, hogy mentünk még egy kört, amikor már besötétedett. Aztán meg még egyet, csak úgy. Másrészről, nem egészen az volt, amire számítottam...

Volt sárkány is, persze, ez megfelelt az elvárásoknak.

Voltak kevésbé "hagyományos", de azért szép alkotások.

És aztán voltak... Ilyenek.

Mellesleg, ezek a kínai horoszkóp jegyeit reprezentálják. Bár valamilyen oknál fogva a bárány kiemelkedett a többi közül, idén a majom éve van.

Azért szeretném hozzátenni, egyáltalán nem volt csalódás. Kifejezetten jó program volt, még annak ellenére is, hogy egy kicsit hideg szél fújt...

Hősiesség

Bzzzzzzz... - Jött a hadüzenet, pont, mielőtt elaludtam volna, majd pár pillanattal később meg is jelent az ágyam felett a poloska. Én meg ezzel a lendülettel a szobám másik felén teremtem.
Ott kicsit ücsörögtem a földön, gondolkodtam. Hát nincs jól ez így, hogy elfoglalta a szobámat, csak nem éjszakázhatok a földön. Az nem volt kérdés, hogy vagy ő megy, vagy én.
Szuper tervet eszeltem ki. Ha az ágyamnál lekapcsolom a lámpát, a szobám másik felében meg fel, elcsalogathatom az ágyamtól. Addig meg lementem a szúnyoghálóért. Visszaérve épp működésbe lépett a tervem, a poloska ott röpködött, én meg nem mertem bemenni, amíg le nem ült a szekrényre. Közben rájöttem, hogy nem vagyok előrébb, mert innen sem merem kirakni.
B terv.
Ha már eddig eljutott, akár ki is mehetne a szobámból, magától. Az előszobában fel a villany, nálam le. Várakozás.
Vackor kutyánk elkezdett ugatni, lementem kiengedni, nem akart visszajönni. Nem baj, úgyis vártam, mikor jön ki a szobámból a szörny.
A kutya végre hajlandó volt visszafáradni, a bogár sehol.
Ekkor rájöttem, hogy ez így nem fog működni, de arra is, hogy a töksötét szobámban nem látom, merre van a poloska, és nem merek visszamenni...
Nagy nehezen visszalopakodtam, és próbáltam lélekben felkészülni, hogy ki kell raknom a hálóval. Néhány perc habozás után végül sikerült is megfognom és kirázni a tetőablakon (itt megfordult a fejemben, hogy hálóstul együtt kidobom, de lehet, hogy a többiek nem örültek volna, hogy a háló a sufni tetején köt ki) úgyhogy büszkén mondhatom, hogy röpke fél órás harc után, én nyertem.

Csak halkan teszem hozzá, hogy miután egész este nyugodtan aludtam, reggel aztán kiderült, hogy a poloska mégis velem éjszakázott, de most hamarabb sikerült tényleg megszabadulnom tőle...

Photo from Pinterest

Séta

Vasárnap eszembe jutott, hogy vásárolni kell mennem, és persze vasárnap ugye csak a kis boltok vannak nyitva. Szerencsére tőlünk nem olyan messze akad ilyen, gondoltam elsétálok oda.

Anya javasolta, hogy vigyem magammal Nokedlit (a kicsi, öreg kutyusunk). Neki úgyis "életmódváltás" van, és mostantól sétálnia kell, úgyhogy ez egy logikus ötletnek tűnt.

Az út a boltig olyan 15 perc, kényelmesen sétálva, kicsit gyorsabb tempóban 10. (De én már 8 alatt is tettem meg, amikor sietni kellett a buszhoz.)

Nos, nekünk Nokedlival 25 percünkbe telt. Csak oda. 

Kikötöttem Nokedlit, gyorsan megvettem a pár apróságot, ami kellett, majd indultunk vissza. 

Csakhogy Nokedli elfáradt, hazafelé már végig kézben kellett vinni.

Így történt, hogy mire hazaértünk, mindketten elfáradtunk - Nokedli a sétálástól, amit egyébként nagyon élvezett, én meg attól, hogy szerintem kb. 6-8 kilós kutyát negyed órán keresztül cipeltem. És még be is szólt egy szembejövő járókelő, hogy "De szép kutyus!". Bár Nokedli nagyon aranyos és cuki, szépnek csak iróniával lehet őt nevezni... (Majd ha lefogy! Akkor majd szép lesz.)

Dog tired by Ali Pye

A piros jelzés

Húsvétkor kirándulni voltunk a családdal Biatorbágyon, kalandosan kezdődött.

Találtunk parkolóhelyet, megálltunk. Apa előrébb gurult. Anya szerint guruljunk hátrébb. Vissza előre. Menjünk hátra. Néhány ilyen kör után aztán sikerült nagyjából félúton megegyezni, és elindulhattunk kirándulni.

A probléma egy körforgalomnál kezdődött, mégpedig azzal, hogy mi azt hittük, föntről, a Viadukt mellől indul a turistaút. Fölfelé vezetett egy lépcső, de úgy nézett ki, az ellenkező irányba indul, mint nekünk kellene. Akkor elindultunk egy úton, de láthatóan az nem akart fölfelé vezetni, ezért visszafordultunk. A következő út elindult fölfelé, jó irányba is haladt, de hirtelen elfogyott. Visszafordultunk. 

Megjegyzem, eddigre teljesen körbe értünk a körforgalmon. (És a Viaduktot is jó alaposan megnéztük.) 

Ekkor tüzetesebben megvizsgáltuk a térképet, és kiderült, hogy lentről indul az út. És mégis az, amin először visszafordultunk.

Eleinte házak tövében vezetett, majd már miután az erdőbe értünk, még mindig lankás volt az út. Aztán egy-két emelkedő. Aztán jött a "komolyan oda fogunk felmenni?!" rész. És még mindig nem voltunk a hegy csúcsán. A hegygerincen haladtunk, egyre szebb kilátás tárult elénk. Végre felértünk a csúcsra (majd egy enyhe lejtő után még egyre) majd innen elértünk az úticélunkhoz, a kaptárkövekhez. 

Szép volt róluk a kilátás, de igazán alulról néztek ki jól. Csakhogy oda le kellett jutni. Nem volt nagy a szintkülönbség, de annál meredekebben és csúszósabban vezetett az út. Fákba kapaszkodva, meg-megcsúszva végül leértünk, annak ellenére, hogy a kapaszkodónak használt fák időnként inkább csak vékony ágak voltak, amik láthatóan hamarabb fordultak volna ki a földből, minthogy megtartsanak.

Innen lefelé vezetett az út, elég meredeken, majd a völgy aljába érve úgy éreztük, annyira nem érdekel minket a kápolna, hogy a következő csúcsot is megmásszuk érte. Napos réteken vezető, barátságos, lapos úton értünk vissza az útra, amiről indultunk, és végül még a kápolnát is megnézhettük, igaz, csak alulról.

Photo from Google