Brownie

A brownie sütés szakaszai:

• Lelkesen nekiállunk receptet keresni az interneten. Ha már amerikai sütiről van szó, az amerikai receptek között nézelődünk.
• Hú, jó sok recept van.
• Oké, mégis melyik legyen? Mindegyik hasonlít, de egy kicsit más... Na jó, legyen mondjuk ez. Szimpatikus, egyszerű. A kommentek alapján nem lehet rossz.
• Ismét lelkesen nekiállunk a brownie-nak.
• Biztosan így kell ezt csinálni?! 
• Nem pazarlunk anyagot, ha már elkezdtük, befejezzük.
• Most már egész jól néz ki. Lehet, hogy mégsem lesz olyan vészes.
• Irány a sütő, megkönnyebbülés.
• Türelmetlenül figyeljük az órát.
• Ajjaj. Kezd megégni. De a közepe még teljes mértékben nyers.
• Még 5 perc?
• Kétségek között kiszedjük. Egy kicsit már megbántuk, hogy belekezdtünk. Hátha jó lesz.

Az ítélet:

Nagyon finomak lettek! Pont, amilyennek lennie kell. Édes, ragadós, csokis. Ezt a receptet tudom ajánlani.

Csak szolidan

Szünet van, tavasz, és végre van egy kis időm, hogy olyanokat csináljak, amik tanulás közben eszembe jutnak (pl. varrni már nagyon régóta volt kedvem).

Ma arra gondoltam, hogy körmöt festek. Általában szeretem az erős, sötét színeket, de most úgy éreztem, a tavaszhoz valami sokkal szolidabb illik. Valami szép pasztell szín, valami alig feltűnő.

Nos, a végeredményt leginkább úgy tudnám leírni, hogy neon-eper színű lett.

Semmi feltűnő.

                 

               

Turistáskodás

A Budai Várban jártunk.

Busszal mentünk fel. A megállóban, ahol leszálltunk, lelkesen hozzánk fordult egy külföldi turista, hogy a mögött van-e a "History Gallery". Először is, mi mögött. Másodszor, pont jótól kérdezi. Bár budapesti (budafoki!) vagyok, bevallom, nem igazán ismerem a várost. Harmadrészt, a "Történelmi Galéria" nem hangzott ismerősen, biztosan én nem vagyok elég művelt.

Még váltottunk pár érdekes szót - valószínűleg ő sem volt benne biztos, hogy mit is keres, én sem, és lehet, félre is fordíthattam - mielőtt feladta, megköszönte, és inkább a buszsofőrhöz fordult segítségért.

Telt-múlt az idő, sétáltunk, már kezdett besötétedni, amikor hirtelen kibukkant előttünk a Történeti Múzeum. Ekkor a szürkület ellenére hirtelen megvilágosodtunk, hát ezt kereste a turista! És nicsak, ki jön velünk szembe?

Ő is megismert bennünket, széles mosollyal köszönt. Megdicsérte a városunkat, megdicsérte a múzeumot, javasolta, hogy ugyan már bezárt, de majd egy másik nap nézzük meg, majd további lelkes mosollyal szép napot kívánt, és a szürkületbe veszett.

Pánik

Este ülünk a nappalinkban, fényképeket nézegetünk. A házban nyugalom uralkodik, még az állatok sem produkálják magukat, hogy észrevegyük őket és adjunk nekik vacsorát.

Hirtelen éktelen visítás.

Nokedli, a kicsi, öreg kutyusunk az. Nem tudjuk, mi baja. Anya teljesen pánikban. Nokedli is. Mi is köré gyűlünk, a többi állat is. Apa tapogatja, próbálja kitalálni, mi fáj neki, de nem találja, szegény Nokedli meg csak kétségbeesetten sír. Már mindenki meg van ijedve.

Aztán hirtelen Apa megtalálja, mi a gond.

Nokedli körme, ahogy vakaródzott, beleakadt a szőrébe, és húzta azt.

Nokedli

Időugrás

Hourglass, from Pinterest

Ez egy olyan jelenség, amiben biztos vagyok, hogy mindenki tapasztal időről időre, de amire egyszerűen nincs magyarázat.

Például amikor meggyőződésed, hogy te 5 perccel azután, hogy kellett, tényleg elindultál, de amikor a kapuban ránézel az órádra, kiderül, hogy 15 perccel vagy késésben, és azzal a 10 perc különbséggel egyszerűen képtelen vagy elszámolni. Persze történhet olyan is, hogy amikor feleszmélsz, hogy időt ugrottál, több időd van, mint gondoltad, de azért gyakoribb, hogy eltűnik az idő.

Bár bizonyítani én sem tudok semmit, elméleteim azért vannak.

Alternatív univerzum.
Valahogy egy másik univerzumban találod magad, ahol minden ugyanolyan, mint a miénkben, csak másképp telik az idő.

Féreglyuk.
Pontosan nem tudom, hogyan működik, de lehet, hogy ez áll az időugrás hátterében.

Időt uraló szellemek szórakoznak veled.


A lényeg, hogy nem te vagy a hibás, hogy késtél az órádról.

Tavasz

Beszólt egy szajkó.

Reggel Anya már kinn kertészkedett, virágoskerteket ásott fel. A kutyák és a macskák is körülötte bogarásztak, a diófa ágáról pedig egy szajkó figyelte. Enyhén gyanakodva, kicsit kíváncsian. Talán az érdekelte, milyen finom falat kerülhet elő a föld alól, talán csak megnézte magának, ki is lakik a szomszédságában.

Ezt a csöndes idillt nekem sikerült megzavarnom, ahogy kiléptem a teraszra köszönni. Na azt az éktelen méltatlankodást, amivel megjutalmazott a madár! Hangosan szitkozódva, sértődötten repült el, még messzebbről is hallani lehetett.

Mellesleg, ki gondolta volna, hogy a Nap melegen is tud sütni?

Úgy értem, a téli hónapok alatt, a könyvekbe bújva, valahogy el is felejti az ember...

A tetőablakomon keresztül a Nap délután 2-3 körül mindig az ágyamat teríti be fényével. Ma amúgy is gyönyörűen sütött, tisztán, és bár kinn a friss levegőn is csodálatos volt, igazán ablakon keresztül érződött a melege. (Ha valakit a tankönyvei a kert helyett a szobába kényszerítenek, ezt is igazán tudja értékelni.) Amikor ebéd után arra gondoltam, hogy sziesztázok egy kicsit, először kifejezetten jól is esett. Aztán kicsit túl erősen tűzött a szemembe, de ez egy párnával megoldódott. A komolyabb problémát az jelentette, hogy (hónapok óta végre először) melegem volt. Nem is kicsit. Végül 20 perc szaunázás után feladtam, és kénytelen voltam visszavonulni az árnyékos íróasztalomhoz...

Waiting for Spring, Graham Franciose

Istennőnek lenni

Odissi dancer

Izzadtság gyöngyözik a homlokon.

Csörren a bokacsörgő. Csattan a talp. A mellkas lágyan ringatózik.

A levegő kezd elfogyni, égnek az izmok. Nem baj. Mosoly az arcon, a ritmus visz tovább.

Mindenre figyelni kell. A lábak, a térdek, a csípő. A mellkas, a könyökök, a kezek és az ujjak. A nyak és a fej, és mindenek felett a szemek. Mind másképp mozog, de összhangban, együtt a zenével. Nehéz, de még sosem voltam ennyire a testem tudatában, még sosem voltam ennyire a testem ura.

Csak én, a zene és a tánc maradunk, a külvilág megszűnik.

Nem is én vagyok már. 

Néha Shiva, néha harcos, néha teknős, néha a folyó vagyok.

Időnként istennő. 

Itthon történt

Return to Baroque - vogue.it

REGGEL

A reggelek nehezek.

Ma is átaludtam három ébresztőt (ebből kettőről emlékem sincs) mire a negyedik végre megtette a hatását. Még pont időben.

Úgy döntöttem, hogy ma nagyon csinos leszek. Csak úgy. Mert kedden biokémiából ötöst kaptam. És ha már ilyen korán kell kelnem, legalább ezért megérje. Minden megvolt: szép, elegáns ruha, élénk rúzs, magassarkú... Elégedetten pillantottam a tükörbe.

Az öcsém, Andris még reggelizett, amikor indulnom kellett, úgyhogy nem vártam meg.

Már több, mint félúton jártam Déva vára felé, már láttam is messze a sziluettjét, amikor is Apa felébresztett, hogy késésben vagyok.

Mondanom sem kell, ma mégsem öltöztem csinosan.


ESTE

Ez a történet nem rólam szól.

Fenn ülök a szobámban, ezt hallom a földszintről:

-Apa, segítesz hátul levágni a hajam? - Andris, a fürdőből.

-De hát én még sosem csináltam ilyet! - Apa, vonakodva.

-Nem baj, én sem!

Most várom az eredményt.

Azóta hallottam olyanokat, hogy "De Andris, tudod, milyen? Foltos!" és hogy "Nem is olyan rossz.", valamint "Majd Anya kiigazítja."

Az előzmény:

Ahogy Andris hazajött iskolából, kijelentette, hogy le fogja vágni a haját. Mármint ő maga, még ma. Mert egész nap idegesítette, hogy hosszú, és nem ér rá holnapig. Apával próbáltuk meggyőzni, hogy ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet, de hajthatatlan volt. Úgyhogy ráhagytuk. 

Végülis, ha el is rontja, majd visszanő. 

A fejlemények:
Az eredmény nem is lett vészes. Aztán amikor Anya hazaért, kijavította, és így már teljesen vállalható...

A jel

Néha érik az embert isteni jelek.

Ilyen az, amikor az említett ember reggel 7-kor kinyomja a harmadik ébresztőt, (nem kell sehova mennie, de tegnap este jó ötletnek tűnt, hogy ma időben felkeljen tanulni) jóízűen a másik oldalára fordul, a fal felé, amin mintha valami fekete pötty lenne. Álmosan hunyorog - amúgy sem lát jól, nemhogy reggel 7-kor - és szép lassan kirajzolódik a kép: egy nem is olyan kicsi kaszáspók ücsörög az orrától 20 centire. 

Ahogy ez eljut az agyáig, hirtelen felébred, és a korai időpontot meghazudtoló fürgeséggel ugrik az ágy másik szélére és kap a szemüvege után. Most már lát is, és semmi kétség, az egy pók.

Miközben azon gondolkodik, hogy ilyenkor mégis mi a teendő, az ízeltlábú szép komótosan elindul, szerencsére nem az ágy, hanem ellenkezőleg, felfelé a plafon irányába. Az álmos ember ekkor megnyugszik, hogy jól van, had menjen, majd a nap egy későbbi órájában megkeresi és kijjebb teszi a szűrét. 

Ekkor a pókról kiderül, hogy nem is olyan ügyes, mint elsőre tűnik, és nemes egyszerűséggel leesik a falról. Ezzel a mozdulattal beteljesedik az isteni sugallat: az ember már kinn is van az ágyból.

A pók ugyan nem az ágyba esett, hanem a fal mellett fennmaradó résbe, de ettől függetlenül az embernek már nincs kedve visszabújni, a pulzusa is egy picivel a normális felett van, úgyhogy akár neki is állhat tanulni.

Ez van, ha fel kell kelni, fel kell kelni.

Photo from Pinterest
Children's book illustration, spider and web, 1919

(Ui. NE keress rá Pinteresten a "spider illustration"-ra. Nem szép. Vagy ahogy gondolod, én szóltam.)

(UUi. - Egy nappal később - Megérte felkelni és tanulni: 5-öst kaptam!) :)

Recept*

*fogyókúrás!

Tepsis brokkoli

Egyszerű, nem lehet elrontani, nem igaz?






Hozzávalók:

• brokkoli
• tejföl
• zsemlemorzsa
• kevés olaj
• sajt (opcionális, de erősen ajánlott)

Elkészítés:
A brokkolit rózsákra szedjük és enyhén sós vízben megfőzzük. A tepsi aljára kevés olajat öntünk és zsemlemorzsát szórunk. A főtt brokkolit a tepsibe halmozzuk, meglocsoljuk tejföllel, és a tetejére reszelt sajtot szórunk.
Előmelegített sütőben addig sütjük, amíg a sajt/tejföl aranybarnára nem pirul.

Műanyag helyett fém szedőkanállal tálaljuk.

Megsózzuk.

Az ehetetlenül fás, félig nyers szárakat kiválogatjuk és a kukába helyezzük. (Tipp: amit a villa nem vág el, nem kell erőltetni.)

Beismerjük, hogy nem tudunk főzni, és legközelebb inkább receptből próbálkozunk.

Desszertnek csokit keresünk a szekrényben, megérdemeljük, végülis ma még kevesebbet ettünk, mint a macskák.

Új projekt.

A "jé, blogot írok!" második felvonása.

Éppen egyedül vagyok itthon (a család világot lát), és tanulnom kell, úgyhogy persze eszembe jutott, hogy sokkal jobb blogot írni. (Anyának üzenem, hogy azért tanulok is!) Illetve máris helyesbítenék, nem vagyok egyedül, az állatsereg itt van velem, és gondoskodnak, hogy ne unatkozzak és ne tűnjön üresnek a ház.

Az első bejegyzést mégsem az állatoknak szentelném, inkább a nagyszülőknek.

Mivel egyedül vagyok, áthívtak ebédelni. Náluk pontban 1-kor van ebéd, de azért hamarabb odaértem, és meglepetéssel tapasztaltam, hogy bár örültek nekem, valahogy mégsem volt felhőtlen a hangulat. Aztán ebéd után rájöttem miért: Bár Mama élénken tagadta, mégis éhes volt, és amint befejeztük az ebédet 1 óra 15 perckor, máris jobban megindult a társalgás.

Persze Mama megjegyezte, hogy milyen sovány vagyok. És hogy holnapra süt Andriskának ici-pici rántott csirke-combit.

Aztán Papa egyszer csak felpattant és kirohant. Mint kiderült, az az ember, aki a szomszéd építkezésen dolgozik, és Papa tegnap már szólt neki, hogy ne álljon a kapujukba, ismét ugyanoda állt. Papa szólt neki, hogy azonnal parkoljon arrébb, mert ő így nem tud kiállni. És hogy ne legyen hiteltelen, annak ellenére, hogy aznap már sehova nem akartak menni, gyorsan kitalálták Mamával, hogy menjenek el a Lidl-be, és 5 perc múlva a Papa már kinn is állt a kocsival.

Legalább ma is csináltak valamit.

És hogy valami közhasznú (?) is legyen ebben a bejegyzésben:

Íme egy-egy tegnapi kép a Hősök teréről és a Műcsarnok homlokzatáról. :)